Az elsőből a második ;D 

Jessie&Dorothy

Jessie

Nem hiszem el. Ezt tényleg… Nem hiszem el! Egyszerre kell sírnom és nevetnem. Sírnom kell, mert valószínűleg agyrázkódása lett Dottynak, nevetnem, mert soha nem gondoltam volna, hogy ilyen bárki mással megtörténhet rajtam kívül. Főleg Dorothynak. Sose volt ügyetlen (velem ellentétben) és ha néha elhibázta se volt baj. De hogy valami ennyire eltalálja. Inkább döntöttem a nevetésnél, és miközben a teremből szaladtam utánuk, hisztérikus röhögés (igen, ez már annak nevezhető) tört rám, és azt hiszem egy elsőévest megijesztettem.

Az egész ott kezdődött, hogy engem eltaláltak. Ami nem szokatlan, szinte minden héten megesik, vagy ha nem akkor én találok el valakit. De Dotty valamin nagyon elbambulhatott, mert egyenesen repült a fejéhez a labda, de nem vette észre. És kiabálhattam én neki… Rögtön összeesett, és kb. 2-3 percig eszméletlen volt. Annyi idő elég volt Ty-nak hogy felkapja a földről és az orvoshoz menjen vele. Bár elvihette volna bárki, de várható volt, hogy ő fogja, ha már ő találta el. Kétlem, hogy eddig észrevettük volna a srácot, de miután felébredt, Dorothy-n tisztán láttam, hogy oda van érte. Bár nem csodálom, igaz nekem nem az esetem.

Utolértem őket, és csak annyit hallottam, hogy Dotty úgy nevet, mint aki segítségre szorul. Jobban mondva, úgy ahogy egy ember szokott miután kiterül (már ha nevet utána). Ty már épp lerakta az ágyra, már akkor láttam, hogy baj lesz. Dotty túlságosan megbámulta. Megint hallgathatom minden áldott nap a Ty-ról szóló képzelgéseit, és elemezhetem minden egyes mozdulatát. Remek. Nem mintha nem élvezném, de igazából nem vagyok az a típus, aki pasikat elemez. Ha valaki tetszik, azt magamba tartom, szinte nem is látszik rajtam.

-       Jól vagy? – kérdeztem, de nem igazán tűnhettem aggódónak azzal a bágyadt vigyorral a képemen. Nem tudom min mosolyogtam.

-       Persze… a lehető legjobban! – válaszolta túláradó lelkesedéssel és füléig érő vigyor terült szét az arcán. – Csak kicsit fáj a fejem.

-       Nem csodálom. Elég szépen eltaláltak – mondtam, közben odasétáltam mellé, és megnéztem vajon mekkora púp lehet a fején.

-       Meg kicsit szédülök… - és mint akinek összeakadt a szeme, vagy most kelt fel, vagy nem is tudom úgy nézett rám.

-       Valószínűleg agyrázkódásod van.

Mindketten felnéztünk a hang irányába. Ty épp egy hideg vizes kendőt kezdett tekerni Dotty fejére, pont ott ahol eltalálta a labda. Dottynak a sápadt arca rögtön átment vörösbe, és a szeme különösen kezdett csillogni, sőt még a szája is tátva maradt.

-       Amúgy bocsi – mondta Mr. Szívtipró egy kis idő után, és olyan mosolyt villantott felé, amitől nem csodálom, hogy Mrs. Bágyadt elolvadt.

-       Semmi… – Dotty ha ideges mindig halk és vékony hangon beszél, ezt már megszoktam. De ha nem figyelek, akkor tuti nem hallom meg, mert, ahogy mondani szokták egy „légyfing” is hangosabb annál, ahogy ezt mondta.

Miután bekötötte a fejét, bemutatkozott, mondta, hogy mindjárt hívja a doktornőt és elment. Dottyval egymásra néztünk, nekem kíváncsi tekintetem, neki meg valami leírhatatlan arckifejezése volt. Egyszerre tört ki belőlünk a „hű” és miután megtárgyaltuk Ty minden vonását, és minden mozdulatát (kifejezetten átbeszéltük a cuki kis gödröcskéit az arcán, amikor mosolyog) megjött a doki. Megvizsgálta Dorothyt, majd mondta, hogy kiírja erre a két napra, majd hazaküldte. Nekem persze itt kellett maradnom, de mindegy is, mert megbízott azzal, hogy csináljam meg Ty-ról az eddigi legjobb képet, ami készült róla. És mert ilyen kedves, aranyos barátnő vagyok, a lyukas órámban Ty után fogok koslatni, hogy egy jó képet tudjak csinálni róla. 

Dorothy majd később jön, még szünetel:D